Első fejezet

- Ezt nem hiszem el! – csapta le anya a Reggeli Prófétát az asztalra, aminek hatására a kávém majdnem kiborult.

Szó nélkül oda terítette elém az újságot, és rábökött egy férfi képére, akit már vagy százszor láttam, amióta megszökött Azkabanból. Persze a képet, nem a férfit.

BLACK MÉG MINDIG SZÖKÉSBEN

A Mágiaügyi Minisztériumban ma megerősítették, hogy Sirius Black, az Azkaban erőd talán leghírhedtebb foglya továbbra is ismeretlen helyen tartózkodik. "Mindent megteszünk Black kézre kerítéséért - nyilatkozta ma délelőtt Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter -, és nyomatékosan kérjük a varázslótársadalom tagjait, hogy őrizzék meg nyugalmukat." A Mágusok Nemzetközi Szövetségében többen is bírálták Caramelt, amiért a mugli miniszterelnököt is tájékoztatta a helyzetről. "Értsék meg, szükség volt erre a lépésre - szögezte le Caramel. – Black őrült, így varázslókra és muglikra egyaránt veszélyt jelent. Egyébként a miniszterelnök biztosított róla, hogy nem tesz közzé információkat Black valódi képességeiről. Mellesleg, ha meg is tenne, ugyan ki hinne neki?" A muglikat figyelmeztetés gyanánt úgy tájékoztatták, hogy Blacknél "lőfegyver" van (egyfajta fém varázspálca, amit a muglik egymás életének kioltására használnak), a varázslóközösség tagjai viszont attól tartanak, hogy Black hasonló mészárlást fog végrehajtani, mint tizenkét évvel ezelőtt, amikor egyetlen átokkal tizenhárom embert gyilkolt meg.

Mikor a cikk végére értem fel néztem, és vártam, hogy anyám elkezdje a szokásos mondókáját. Nem kellett sokat várnom.

- Hogyan hihetik azt, hogy ő a bűnös? Ő egy rendes ember. Még ismerem a Roxfortból, egy osztályba jártunk, és ő is a Griffendélben volt. Emlékszem mennyit nevettek és szórakoztak a barátaival.  – révedezve nézett az ablak felé, mintha csak arra várna, hogy bekopog rajta Sirius Black, és elviszi.

- Szerintem te egy kicsit szerelmes vagy belé. – osztottam meg vele az észrevételemet.

- Dehogyis! Felicity ne beszélj ostobaságot! – mondta elpirulva. – Csak barátok voltunk!

- Ki szerint? – húztam fel a szemöldököm. 

- Na, jó, most már elég volt! – csapott az asztalra, amitől most már tényleg kilötyögött a kávém.

- Te kezdted! – mormogtam az orrom alatt, de már nem figyelt rám.

Ismét az ablakot vizsgálgatta, és látszott rajta, hogy teljesen máshol jár. Sóhajtottam, majd egy húzásra megittam a kávémat. Elmostam a bögrét, és kimentem a ház elé. A falu ahol éltünk egy muglik elől eldugott kis község volt. Csak boszorkányok és varázslók élnek itt. A mi házunk az erdő szélén volt. Nem volt egy nagy épület, de ketten kényelmesen elfértünk rajta. A pincében volt egy páncéllal megerősített cella, ahova anyát szoktam zárni, ha jön a telihold. Ha nem vagyok itthon, akkor pedig a szomszédot kérjük meg rá, aki tudja, hogy mik vagyunk. Mrs Longbottom nagyon kedves nő, nem ítél el minket, habár ha ezt tenné, az csakis a saját hibája lenne, ugyanis a kíváncsisága vezette rá arra, hogy mik vagyunk. Van egy unokája, aki velem egy idős. Őt Nevillenek hívják. Neville tud rólam egyedül az iskolába. Meg persze az igazgató, de vele nem igazán beszéltem még sohasem, szóval nem igazán számat.

- Szia! – hallottam a kapu felől egy tétova köszönést.

Mikor oda néztem, Neville piros, kissé dundi arcát pillantottam meg. Egy fekete talár volt rajta, és a kiskaput markolta.

- Szia! – intettem neki oda. – Gyere be.

Lassan bejött, majd becsukta az ajtót, ez tartott kábé egy percig. Más ilyenkor már rég rákiabált volna, hogy ne legyen már ilyen lassú, de én tudtam milyen. Lakozik benne egy bátor és vakmerő oldal, csak még nem volt ideje kitörni. Ez nem az a hatodik érzékes duma, hanem én tényleg érzem az emberek auráját. Első, vagy néha csak második, ránézésre meg tudom mondani, hogy milyen ember is valójában.

Leültem a padra és intettem Nevillenek, hogy üljön le mellém.

- Mi a helyzet? – kérdeztem kíváncsian, mikor megláttam szemében a megbántottságot.

- A nagyi.

Mélyen tisztelem Mrs Longbottont, de néha elveti a sulykot szegény unokájánál. Nem tudja, hogy mikor kell neki szép szavakat, és mikor dorgálókat mondani. Alapjába véve egy nagyon erős nő, akinek az a leghőbb vágya, hogy egy olyan unokája legyen, aki rettenthetetlen. Azonban Neville hiába próbálkozik az lenni, még nem érett meg erre a feladatra.

- Mit mondott? – sóhajtottam.

- A szokásos. Nem érti, hogy hogyan lehet ilyen nyámnyila unokája, meg a többi. – mondta szinte már síros hangon.

- Ne sírj! – szóltam rá. – Egy férfi még akkor se sír, hogy ha az élete múlik rajta! Legyél férfi Neville!

Nyílván nem ezt kellett volna neki mondanom, hanem megvigasztalni, de nekem az soha sem ment. Nem vagyok az a tipikus lány. Nem szeretek kiöltözni, nem szeretek bele minden aktuális varázslóba, aki éppen a karrierje csúcsán van. Jobban szeretek harcolni és párbajozni, mint kivárni, hogy egy fiú a segítségemre siessen. Na, köszön szépen, de nem! Meg tudom én magam védeni. Elvégre is vérfarkas vagyok!

- Oké, bocsi, ezt nem kellett volna. – mosolyogtam rá, mire ő is kipréselt egy gyenge mosolyt. – Állj a sarkadra és mond meg a nagyidnak, hogy tudod, mit csinálsz. És egyáltalán nem vagy nyámnyila, hiszen egy vérfarkassal barátkozol! Ezt sose feledd el!

Most már tiszta szívéből mosolygott. Úgy látszik, mégis megy ez a vigasztalós dolog.

- Különben is, mindjárt megyünk vissza a Roxfortba, ahol végre ki élhetem magam. – nevettem fel.

Van egy titkom, mégpedig az, hogy szinte minden este kiszökök a kastélyból, és farkas alakban futok egy kört az erdőben. Lehet, hogy sokan azt gondoljátok, hogy ez veszélyes, hiszen sok, nálam sokkal erősebb lény él ott, de nekem pont az kell. Ha veszélyben érzem magam az érzékszerveim a szokásosnál jobban kiéleződnek, és ezek segítenek nekem elfeledni az aznapi fáradalmakat.

- Felicity Warren! Ha nem kelsz fel azonnal, berontok a szobádba és leöntelek egy vödör hideg vízzel! – hallottam anyám fenyegetőzését az ajtón túlról.

Szeptember elseje volt, pontosan öt óra. Mivel elég messze vagyunk Londontól, kénytelenek vagyunk korábban felkelni, ha el akarom érni a vonatot. Lassan kikászálódtam az ágyból, és a fürdő felé botorkáltam. Megmostam az arcomat, és átöltöztem. Anya tegnap vagy százszor elmondta, hogy bakoljak be a ládámba, mert nem szeretne reggel kapkodni. Szerintetek szót fogadtam? Hát persze, hogy nem! Gyorsan bedobáltam a cuccaimat a ládámba, majd lecipeltem a földszintre, ahol anya már a reggelimet csinálta. Leültem az asztalhoz, és belenéztem az újságban. A címlapon persze megint Sirius Black volt. Vártam, hogy anya megint elkezdje mondani, a szokásos rizsáját, de nem tette. Helyette durcás, és megviselt arccal lerakott elém egy tányér palacsintát.

- Jól vagy? – kérdeztem, miközben szirupot locsoltam a reggelimre.

- Nem! – csattant fel. – Érzek valamit. Valami rosszat.

Hallgattam. Mindenki tudja, hogy az állatok néha megérzik előre a földrengést, vagy egy nagy változást. A vérfarkasok is ilyenek. A bennük lévő vadállat előre tudja, ha történi fog valami. Én nem érzek ilyeneket, mert az én farkasom túlságosan velem él. Szinte már olyan, mintha ember lenne, és ez azzal jár, hogy elveszít pár állat tulajdonságot. Ez valamikor jó, valamikor pedig nem. Csendben megettem a palacsintámat, majd szintén csendben beültünk az autóba. Anya bekapcsolta a rádiót, habár tudta, hogy míg nem érünk ki a faluból, nem lesz adás, de kellett valami, ami kitölti a csendet. Nevillék hopporral mennek Londonba. Mi inkább kocsival, mert a hoppor és a vérfarkas nem illik össze. Az út Londonba eseménytelenül telt. Annyira, hogy elaludtam. Arra keltem fel, hogy anya rázza vállam. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, és anya felé fordultam, de ő addigra már a csomagtartónál volt, és a ládámat kínlódta ki. Kiszálltam, és bezártam a kocsit. Segítettem kivenni a ládát, majd elindultunk a pályaudvar felé, ami nyüzsögött a mugliktól. Alig bírtuk magunkat átverekedni rajtuk. Sikeresen átjutottunk a falon, a kilenc és háromnegyedik vágányhoz. A piros mozdony most is, mint eddig két éve ott püfögött a peronon. Varázslók és boszorkányok búcsúzkodtak gyermekeiktől.

- Felicity! – fogta meg anya a vállam. – Nagyon szépen kérlek, idén viselkedj! Ne beszélj vissza a tanároknak, és legfőképp ne csinálj semmi bajt!

Láttam rajta, hogy legszívesebben már indulna, de nem meri elárulni. Nemsokára telihold, és feszült. Ehhez még hozzá jön az, hogy valami rosszat érez, szóval jelenleg anyám egy nagy ideggombóc, ami mindjárt felrobban.

- Szia, anya! – öleltem meg gyorsan, majd felszálltam a vonatra.

Amikor felléptem, visszanéztem, de már nem volt ott. Megrántottam a vállam, majd elindultam fülkét keresni. Hirtelen megtorpantam, amikor megéreztem egy másik vérfarkas jelenlétét. A nyáron annyira hozzá voltam szokva anya jelenlétéhez, hogy már fel se tűnt, egy másik. Megnyugtattam magam, hogy biztos csak az érzékszerveim játszanak velem, és tovább indultam.

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Sziasztoook! :D

Meghoztam az első részt, de nem tudom, hogy mikor hozom a másodikat, ugyanis a fő blog jelenleg a Nem Oda Tartozol. Annak nem sokára vége lesz, és akkor folytatom ezt, viszont lehet, hogy addig hozok még egy-két részt! ☻

Happy Halloween! :)

Addig is....

Na, milyen? Várom a véleményeteket! ☺♥

Karool.♥