Második fejezet

Sikeresen megnyugtattam magam, hogy csak érzékszerveim játszadoznak velem. Vagy is hát nem teljesen. Még mindig éreztem a másik farkast, de elfojtottam magamban az érzést, és megkerestem a barátaimat. Sikeresen átverekedtem magam a folyosón tolongó tömegen, és mire megtaláltam Parvatit, és Lavendert már teljesen kifáradtam. Hiába vagyok edzettebb, mint a többiek, közeledik a telihold, és ez valamilyen szintem rám is hatással van. Amikor benyitottam a fülkébe Parvati felugrott, és elindult felém, hogy megöleljen. Nem szeretem, hogy ha ölelgetnek, de elviseltem, mert nem akartam megbántani.

- Szia, Felicity! - a hangjából sugárzott a boldogság.

- Szia. - köszöntem neki vissza.

Lavender nem állt fel, de azért ő is köszönt nekem. Nem értettem mi a baja, de az arcán láttam, hogy nagyon elgondolkozott valamin.

- Mi a baja? - kérdeztem Parvatitől, mintha Lavender ott se lenne.

- Á, csak Sirius Black-ről beszélgettünk! - legyintett, mintha semmiség lenne az egész. - Lavender attól fél, hogy felbukkan a vonaton, és legyilkol mindenkit.

Elnevette magát, de mikor Lavender ránézett, megpróbálta visszafogni nevető rohamát, kevés sikerrel.

- Ez nem vicces! - mondta sértődötten a lány, majd hirtelen felém fordult. - Te biztos tudsz valamit róla!

Nem lepődtem meg a felvetésén, mert valóban tudtam róla mindent, ami nyilvános, volt, illetve, amit az anyám elmondott. Anyám amolyan köztiszteletben álló pletyka központként üzemelt. Mindent tudott a világról, minden pletykát össze gyűjtött, de csak azokat hitte el, és adta tovább, amiről megbizonyosodott, hogy tényleg igaz.

- Anyának csak annyit sikerült kiderítenie, hogy Black az utóbbi időben megkattant a börtönben. - ez igaz volt, bár nem a teljes igazság.

Úgy döntöttem nem avatom be őket mindenbe, mert amit én tudok az elég kevés ahhoz, hogy kialakítsam a véleményemet erről az emberről. Anya nem tartja gonosznak, sőt mintha nagyon jól ismerné is, de nekem olyan érzésem van, hogy nem mond el nekem mindent, ami bevallom, egy kicsit rosszul esik. Eddig mindig én voltam az, aki először tudott meg mindent, most meg én fogok mindent utoljára megtudni.

- Csak? - hitetlenkedett Lavender.

- Igen. - bólintottam.

Nem akartam neki beismerni, hogy anya nem mond el nekem mindent. Ezek után Lavender kedve jobb lett, bár még egy kicsit elviselhetetlennek tűnt. Elkezdett ömlengeni egy Bob nevű új énekesről. Mikor rájöttem, hogy semmi érdekeset nem fogok hallani, kikapcsoltam az agyam, és inkább a mellettünk elsuhanó tájat kezdtem el nézni. Azon kattogott az agyam, hogy anya mit titkolhat előttem, amikor a vonat lassítani kezdett, majd megállt.

- Miért álltunk meg? - kérdezte csodálkozva Parvati, majd felállt, és kinyitotta az ajtót, hogy kinézzen.

- Mi történt? - kérdezte Percy Weasleyt, aki éppen akkor vágta át magát a tömegen a mozdony felé.

- Semmi. - mondta fontoskodva. - Menjetek vissza a kupékba, és maradjatok ott.

Parvati még egy ideig ott állt, majd amikor Percy eltűnt, vissza csukta az ajtót, és vissza ült.

- Lehet, hogy elromlott a mozdony. - mondta Lavender.

- Nem hiszem. - mondtam, miközben a karomat kezdtem dörzsölgetni.

Rossz érzés fogott el. Legszívesebben azonnal elbújtam volna valamilyen szűk helyre, minden egyes porcikámban érzete, hogy valami olyan dolog fog történni, aminek nem fogok örülni. A bennem lévő farkas bebújt képzeletbeli ágyam alá, és még az órát se dugta ki. Ő tudta, mitől félek, megérezte. Nekem viszont fogalmam se volt róla. A lámpák egy pillanat alatt kialudtak, és a levegő egy csapásra lehűlt. Éreztem, hogy Lavender és Parvati közelebb húzódnak hozzám. Ők biztonságban érezték magukat mellettem. Kicsi korom óta úgy van, hogy annak, akik félnek tőlem, amikor meglátnak, mások viszont biztonságba érzik magukat. Lavender majdnem felsikított, amikor egy fekete szellem szerű alak megjelent a folyosón a kupénk előtt. Befogtam a lány száját, bár gyanítottam, hogy semmit nem számítana, ha sikítana. Esetleg valaki még jobban megijedne. A szellem szerű lény lassan, hangtalanul siklott tovább. Lassan felénk fordította a fejét, és ugyanolyan lassan vissza. Egy kicsit megkönnyebbültem, amikor rájöttem, hogy nem talál érdekesnek minket. Végül is mi lehet érdekes három olyan lányban, akik majd bepisilnek az ijedtségétől? Még én is féltem, de ha ezt valaki megtudja, oda a rettenhetetlen hírnevemnek, de ez jelenleg egy cseppet se érdekel. A lény tovább ment, de mi még akkor se tudtunk megmozdulni, amikor eltűnt. Vagy percekig ültünk ott mozdulatlanul, egymásba kapaszkodva, bár ezek a percek óráknak tűntek. Aztán amilyen hamar jött a sötétség, olyan gyorsan el is ment. A lámpák vissza kacsolódtak, és a hőmérséklet újra normális lett. Kiszabadítottam magam barátnőim szorításából, és felálltam.

- Ez meg mi a pokol volt? - fakadt ki Lavender, de a hangja remegett az ijedség.

Nem válaszoltam, csak kinyitottam az ajtót, és kimentem a folyosóra. Egyenesen neki egy embernek. Majdnem elestem, de az illető meg fogta a karom.

- Jaj, bocsánat. - mondta egy kedves hang. - Jól vagy?

Ahogy felnéztem az illetőre hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak. Egy középkorú férfi állt előttem. Az arcán egy karmolás nyom volt, a ruhája ósdi és viseletes volt, de nem is ezért nem tudtam megszólalni. Áradt belőle a vérfarkasok jellegzetes illata.

- Mi történt? - jött ki utánam Parvati, de amikor meglátta a férfit megtorpant. - Jó napot!

- Szia! - mosolygott rá barátságosan, majd újra rám nézett.

Ezúttal, azonban alaposan rám nézett. Láttam a szemébe a felismerést, mikor rájött, hogy mi vagyok. Teljesen biztos voltam abban, hogy ez a férfi itt előttem ártalmatlan. Akár vérfarkas, akár nem. Látszott rajta, hogy minden egyes nap küzd a léte ellen, nem engedi a farkast eluralkodni. Ha ezt tenné, már előbb is rájött volna, hogy mi vagyok, és nem csak most. Ennek ellenére nem bíztam meg benne. Éreztem, hogy van valami szokatlan benne, különösen akkor döntöttem el, hogy nem fogom kedvelni, amikor a farkasom boldogan kezdte csóválni a farkát. Ez meg minek örül?

- Jól vagyok. - kirántottam a karom a kezéből, de nem túl feltűnően, nem akartam már rögtön első nap bajba kerülni. - Elnézést, de ki maga?

A hangom viszonylag udvarias volt. Próbáltam az lenni, de még mindig bennem volt a gyanakvás, és ez kiérződött.

- Remus Lupin professzor. - mutatkozott be mosolyogva. - Nem kell tőlem félned.

Parvati értetlenül nézett ránk, nem értette, hogy mi történik.

- Én nem félek. - mondtam határozottan. - Meg tudom magam védeni.

Ha barátnőm nem lenne a közelben, biztos vicsorítottam volna, de nem tehettem. Azt feltételezni rólam, hogy védtelen vagyok sértős, sőt egyenesen bántó.

- Abban egészen biztos vagyok. - a hangja és az arca ezek után is barátságos maradt. Jobban örültem volna annak, hogy ha rám kiabál, vagy megpróbál megfélemlíteni, mint ahogy egy rendes vérfarkas csinálná, mert így nekem volt bűntudatom, hogy bunkó vagyok vele.

- Mi volt ez az izé, tanár úr? - kérdezte Parvati, aki hamar túltette magát a kis közjátékunkon.

- Dementor. - mondtuk együtt Lupinnal.

Barátnőm meglepetten nézet rám.

- Te honnan tudod?

- Anyától hallottam egyszer, hogy ők őrzik az Azkabant. - azt persze nem fűztem hozzá, hogy mind ez a közben mondta, miközben Sirius Blacket védte. - Eddig nem jutott eszembe a nevük, azért nem mondtam.

Ez nem volt teljesen igaz. Inkább azért nem mondtam, mert nem tudtam beazonosítani.

- És mit kerestek itt? - jött Lavender hangja Parvati háta mögül, aki arrébb állt, hogy másik barátnőmet is lássuk.

- Sirius Blacket. - mondta Lupin gondolkodás nélkül.

Lavender felsikkantott, Parvati elsápadt én meg csak álltam, mint egy faszent.

- Nyugi, mondtam már, hogy úgyse jön ide. Több esze van annál, mint hogy egy varázsló és boszorkány tanoncoktól hemzsegő vonaton utazzon.

- Ez így igaz. - mondta Lupin. - És most menjetek vissza a kupéba, mert elálljuk az utat.

Aztán távozott. Nem nézett vissza, nem köszönt, csak elment. Furcsálltam, hogy ilyen hamar megváltozott a hangulata. Az előbb még nagyon kedves volt, aztán amikor szóba került Black, rögtön megváltozott a hangulata. Eszembe jutott az a pillanat, amikor anya megtudta, hogy megszökött a börtönből. Leejtette az újságot, és a szája elé kapta a kezét, és közben mosolygott. Megállás nélkül. Pár napig semmi nem szeghette kedvét. Úgy viselkedett, mint egy szerelmes kamasz. Aztán az újság elkezdet ecsetelni azt a merényletet, amiért börtönbe került, és a hangulata megváltozott. Mindene felhúzta magát, megállás nélkül velem kiabált. A mostani helyzet is arra emlékeztetett, amit anya csinált.

Ekkor döntöttem el, hogy szemmel fogom tartani Remus Lupin professzort.

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Hali! :D

Hoztam egy újabb részt ide.

Nagyrészt azért, mert holnap lesz a szülinapom, és szerettem volna adni valamint, viszont mivel sikeresen befejeztem ezt a részt, így meg is valósíthattam a tervem. ☻♥

Na? Milyen lett? ☻

Puszi, Karool